Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Vagonírozás Ajándék ló. Podmaniczky Szilárd, Magyar Hírlap, 2007. június 10. A vonat lassan kigördül a Nyugatiból, mintha a kerekek az elérhetõ legnagyobb sebességrõl álmodoznának. A vihar elõtti csendben egymásnak suttognak az utasok. Ez az a vonat, amivel haza szoktunk menni? Azt hiszem. De nekem is olyan furcsa. Az egymást követõ megállók között nem gyorsul a szerelvény. Az ülõhelyek már a Nyugatiban elfogytak, most a folyosókon növekszik a sûrûség. A levegõ hõmérséklete a párával együtt nõ. A vonat megáll a nyílt pályán, nincs menetszél. Kinyitják az ajtót, a forróság nem szûnik. Sötétedik, az ég elborul. Egy férfi cigarettára gyújt. Nem szól rá senki. A vonat tülköl, rángatózva elindul, az ajtó becsukódik, marad a füst. A vécébõl langyos húgyszag áramlik az emberek közé. Egy asszony a vécé felé furakszik, kezeit magasba emelve papírzsebkendõt szorongat. Mire magára zárja a vécéajtót, a vonat újra megáll, állomáshoz érkezett. A nõ csendesen szellent odabent, vizeletét visszatartja. A peronról a kocsi belsejébe üvöltöznek. Menjenek beljebb, az anyjuk szentségit! Ha maguk fönt vannak, azt hiszik, mindenki fönt van? Mi is emberek vagyunk! Test testhez préselõdik, az alacsonyabb emberek eltûnnek a sötétségben. Az ajtó becsapódik, a vonat elindul, a nõ sugárban ereszti vizeletét. A levegõ hõmérséklete tovább forrósodik, átnedvesedett nadrágok, pólók, hasak és mellek tapadnak egymáshoz. Ne haragudjon, nem tehetek róla, súgja egy férfi az elõtte álló nõnek. Semmi baj, válaszol a nõ, azt hittem, a táskája. Mint az állatokat, úgy szállítanak. A hangnak nincs gazdája a sötétben. Megszólal egy telefon, fél percig csöng, mire utat talál a kéz a fülhöz. Szia. Nem tudom megmondani, mikorra érek haza, leszakadt valahol a vezeték. Mondom, hogy nem tudom. Hagyjál most az uborkasalátával, mindjárt megdöglök. Szevasz, majd hívlak. Nyílik a vécéajtó, az asszony furakszik vissza a helyére. Közben megáll a vonat, újabb fölszállók préselik magukat a kocsiba. A vécéajtót már nincs idõ becsukni, a vécé is megtelik emberekkel. Én fölakasztanám õket, üvölti egy dohányos hang, hurutol, nem tudja hova köpni, lenyeli. A kitárt vécéajtón át ömlik a bûz. Van, aki zsebkendõbe, mások a pólójuk ujjába nyomják az orrukat. Vécében még úgysem utaztam, vihogja egy fiatal lány, de nem nevet vele senki. A párás levegõ forr, a ruhákból megindul az izzadságszag. A vonat megy néhány métert, aztán megáll. Sötétség, elviselhetetlen forróság, bûz, halk szuszogás, fújtatás. Megjelenik a kalauz, sapkája halvány sziluettje úszik a fejek között. Nem mond semmit, nem kér jegyet. Eltûnik. Egy évig mindennap utazzon ezen a vonaton, aki ezt az egészet kitalálta, morogja egy férfi. A vécébõl egy asszony szól. Egész nap dolgozunk, mint egy állat, a semmiért, hogy kifizessük a vonatot, aztán ez van. Így kell hazamenni, megalázva Egy nõ hüppög a telefonba. Nem bírom tovább, le akarok szállni, csinálj valamit, könyörgöm! A vonat elindul. Kinyílik az ajtó, a levegõ alig mozog. A kalauznõ fáradt hangja úszik a levegõben. Nem volt verekedés? Egy férfi válaszol. Még nem. Podmaniczky Szilárd, író Vagonírozás.Ajándék ló, Magyar Hírlap, 2007. június 10.